Megdöbbentő élettapasztalatokkal bővültem. Asszem most érzem át igazán a felvilágosodásból a romantikába való átlépés jelentőségét. A felvilágosodásban az ember a rációban, az észben hitt, abban, hogy ezek a dolgok megadják a világ irányításának lehetőségeit. Aztán a francia forradalom, meg a napóleoni háborúk felnyitották a szemüket, h az ész hát nem ér sokat, in itself. Ezért fokozatosan elvágytak a szörnyű realitásból, és szerették volna az értelmet háttérbe szorítani, és eljött a romantika.

Én mindig is egy borzasztóan racionális ember voltam, aki mindig mindent a szabályok szerint csinált. És most itt egy helyzet, ahol totálisan értem a dolgokat, felsoroltam és elfogadtam az összes reális ellenérvet, tisztában vagyok velük, abszolút jogosnak érzem..... és mégis. Nem tudom meggyőzni az agyam.Újra és újra elsorolom az érveimet, remélve, hogy egyszercsak felfogom őket és elmúlik ez a rémes érzés. És nem. Olyan vagyok mint SPOILER Leo a Viharszigetben, aki mindig újra és újra visszaesik ugyanabba a téveszmébe.
Olyan mintha, lenne 100 ezrem és egy csomó törlesztenivalóm és én mégis minden reggel azzal a vággyal ébrednék, hogy meg kell vegyem azt a Louis Vuitton táskát, pedig ennél százszor fontosabb dolgaim is vannak.
Mi az ok, amiért nem tudom magamat meggyőzni, hogyan lehetséges, hogy egy érzés ennyire belefészkeli magát az ember tudatába? Ez annyira undorító, és annyira mutatja, hogy mennyire gyenge az ember, és h az érzelem az úr.
És azt is, hogy megintcsak.......LOVE SUCKS.

(S ami még undorítóbbá teszi, az amúgy is undorítót, hogy a másik fél nyilván nem tipródik és gyötrődik ennyit. Phüj.)