Levél Kosztolányinak Néró, a véres költő c. regénye német nyelven való megjelenése kapcsán.
München, 1923. Május 23.
Izgatottan válok meg kéziratától, ettõl a császár és mûvész-regénytõl, mellyel Ön betöltötte, sõt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a "Magische Latere" novellái óta az Ön finom és erõs tehetségéhez kötõdtek. Fejlõdése aligha lehet meglepõ annak, ki már az Ön kezdõ munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepõnek szeretném nevezni az ön "Nero"-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót mûalkotásra alkalmazva igen erõs dicséretnek érzem. Azt jelenti ez, hogy a mû több, mint a mûveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erõs újszerûséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, - még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.
Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerû ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színházisan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetõdõen viselhetõ, - Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensõsége a lelkiismeret legmélyebb mélyébõl fakad. A mûvészetrõl való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettõ egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költõ-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és mûvészetben. Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol õ és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költõ s aki mûvész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erõszakos császárt közönyösen ellöki magától - a pusztulása felé. Igen, ez jó, ez kitûnõ, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki bensõ emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyû, erõfeszítéstõl mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bûvölvén föl az antik világváros életébõl, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások elõtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petõfitõl az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetõje akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és mûveltségi életét jelentik.
Igaz híve:
Thomas Mann
Utolsó kommentek