Nem titok, hogy életem legállandóbb és egyben legrégebbi szerelme a Depeche Mode. Nem is emlékszem olyan időszakra az életemből, amikor ne ők lettek volna mindenem.Nyilván óriási elfogultság van bennem velük szembe, viszont mindig ott van az a félsz, amikor új lemezük jelenik meg, hogy tényleg ŐSZINTÉN fog-e tetszeni és nem csak az elvakult rajongó fülével hallgatom. Így vettem kezembe anno az Excitert, a Playing The angelt is, a mostani SOTU cdjüket megelőző albumukat.Azokban nem csalódtam, mindkettő album tökéletes, TÉNYLEG. Pont úgy, mint ahogy az összes többi albumok. Nem vagyok annyira megszállott, hogy ne tudjam, hogy van nem olyan mérhetetlenül jól sikerült daluk, illetve olyanok, amik jók, csak nekem nem lettek a kedvenceim. Sose voltam Martin hangjának szemellenzős híve, nekem a Depeche Mode az Dave Gahan lead vocal, Martin in the background, tehát Martinos dalokkal nem ápolok olyan nagyon szoros viszont, mint a többivel, bár nagyon szeretem őket is. Nem kedvencem például az Exciterről a Freelove vagy az I feel loved se. Jó számok, de olyanok mint Ady korai versei az Új versek előtt, vagy Babitstól a Tímár Virgil fia. Egy tökéletes életmű kevésbé központi darabjai.Talán az Exciter az,amiről a legtöbb olyan dal van, amit mondjuk nem tennék be a Depeche Mode Best Ofba.A Dmben mindig is az volt a zseniális, hogy hihetetlen váltásokra képes, mégis hű marad magához. Emellett a számaik sokszori hallgatásra új dimenzókat mutatnak, olyanok mint az igazán jó könyvek az újraolvasás folyamatában.Az albumaikat pedig kompozícióként kell kezelni.Kicsit ködösnek hathanak a gondolataim, de az igazán nagy zsenik művészetét nehéz behatárolni és elemezni.
(folyt. köv)
Utolsó kommentek