Az elmúlt időszakban kaptam pár direkt bókot. S utána és közben is tűnödtem valamin. Miért van az, h amint bók ér, az azonnal iszonyatosan zavarba hoz, amit beszéléssel meg ilyesmivel próbálok leplezni. Így elvesztem a lehetőséget, hogy egy pillanatig fürdőzhessek a jóban. Mi az ok, amiért nem tudjuk megfelelően kezelni, ha dicsérnek?Bátran a másik szemébe nézve azt mondani, hogy KÖSZÖNÖM. Ehelyett jön az ehehe, brühühüjujujuj, ugyanmár és társai. Egyből hárítok, és védekező állásba vonulok, vagy , és ez még a legjobb eset, poénnal ütöm el a dolgot. Talán félünk/félek, hogy a másik esetleg csak átver, és azonnal visszavonja és én ott maradok a kimúlt bók hamis dicsfényével? Vagy nem hiszem, nem tudom elhinni, h tényleg őszintén így gondolja?
Ez ilyen természetes reflex azoknál, akiknél az önbizalom nem teng túl egy egészségtelen szintet. Vagy udvarias belső indíttatás, h nehogy önteltnek lássanak?
Nem tudom, de utána mindig annyira bánom, hogy nem ragadtam meg azt a rövid pillanatot, hogy kaptam egy jó szót.