"Hosszú az út lélektől lélekig/Közöttünk roppant, jeges űr lakik"
Remélem sikerült helyesen idéznem egyik kedvenc soromat Tóth Árpádtól.Annak idején mikor elkezdetem Kosztolányi prózájával foglalkozni,úgy éreztem, h ez a sor adja leginkább vissza Kosztolányi emberekről, emberi kapcsolatokról való vélekedését. Tartom ezt ma is. Megdöbbentő napi tapasztalatom életem ezen szakaszában, hogy mennyire nagy lehet a távolság két ember között, mennyire hosszú út vezet egymás megértéséig, holott azt feltételeznénk, hogy az emberségünk, az hogy mindannyian érző emberek vagyunk inkább megkönnyíti ezt a folyamatot. Nem hogy nem könnyíti meg, de szerintem a papagájomat jobban értem, mint az ellenkező nemet. Lenyűgöz és egyben kétségbeejt, hogy mennyire eszköztelenek vagyunk a másik lelkével szemben, mennyire lehetetlen megérteni a másik tetteit és gondolatai, ha nem ad rájuk magyarázatot. Nem szeretnék arra kárhoztatni, hogy azon kelljen  gondolkodnom, hogy 'vajon ez alatt most mit értett/ezt vajon miért írta/mondta' s jelenleg mégis ezt teszem. Dühít, hogy beférkőzött a meg nem értés.Dühít, hogy nem tudok a másik fejével gondolkodni, és dühít, hogy képtelen vagyok leküzdeni azt a falat, hogy pontosan rákérdezzek. Persze valószínűleg meddő kérdés lenne, válasz, elfogadható válasz nélkül. Az érzelem nem tűri a rációt.
Micsoda utópia lenne, ha lenne egy képességem,aminek köszönhetően huss, meg tudnám fejteni a másik gondolatait, tetteinek okát. Mennyi szenvedéstől lennék megkímélve. De nyilván ez így van kitalálva.Ahogy a Depeche Mode dalszövege is írja:
'When You've borna lover, You've born to suffer/ like all soul-sisters and soul-brothers' 
(nem, nem én vagyok a képen:))